Nem is tudom, hogy kezdjek neki, de azt igen, hogy ennél bénább beköszönés nincs a világon. Szóval... depresszióm van.

Ha új vagy itt akkor üdv, fogalmam sincs, mióta vezetem ezt a blogakármit és hogy egyáltalán beköszöntem-e már az elején, de csak helyezd magad kényelembe, dőlj hátra és lazíts.

Ez az egész gondolat úgy kezdődött, hogy megszerettem a Leander Kills magyar együttest és a közeli városban, októberben koncertet adnak -nem igazán voltam koncerteken, de már nagyon vágyom rá. Tudtam, hogy kinek kell írnom, hogy eljönne-e velem és azt is tudtam, hogy nem lesz valami gyönyörű a végkimenetele a történetnek, de azért fejjel nekimentem a dolognak.

17 éves vagyok, a nyáron, vagy legalább '18-ban módomban áll elköltözni hazulról, mert egyszerűen megöl ez a város, megöl a családi ház és legelső sorban; megöl a családom. Unom az életem, unok mindent, ami elveszi az életkedvem és emiatt érzem magam állandóan rosszul. Lelkileg. 5-6 éve jött elő nálam ez az állandó gondolkodás... nagyon sokat agyalok, de tényleg, baromságokon, olyan dolgokon, amik meg sem történtek és leginkább olyanokon amiket szeretnék, hogy megtörténjen, de édesanyám elállja az utamat. Fogalmam sincs, miért. 

Oké, gyerek vagyok. Oké, a legkisebb gyerek. Oké, lány... de az, hogy a 14 éveseket elengedik a szülők a FŐVÁROSUNKBA, engem meg nem engednek el a SZOMSZÉDOS városba koncertre, az már eléggé kiakasztó tud lenni. 10 éves korom óta "élek egyedül" (ekkor ment el anyám dolgozni külföldre és egyedül hagyott a testvéreimmel, szóval kurvára magamat neveltem és nem vagyok elkanászodva, nem vagyok tiniribanc, nem kérek sokat és egyáltalán nem feleselek velük, még pénzt sem kérek és ünnepekkor is jobb szeretek adni, mint kapni, mert NINCS. POFÁM. KÉRNI.)

...

Nem tudom anyám mit hisz... de kezd nagyon tönkre tenni.